Próbálkozni azért még lehet...

2014.08.07 08:07

A Nevem Helinda Mao, 17 éves gimnazista vagyok. Azt hiszem, nem kell bemutatnom magam annyira, hiszen az előző fejezetben elmeséltem az életem kezdetét. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mit is írjak, amit még tudni lehet. Talán érdemes megtudnotok annyit, hogy ez sem volt zökkenésektől mentes. Folytatódtak a zaklatások zargatások. Bár lassan-lassan kezdtem eldönteni mit is akarok az életemtől. Amikor először jöttem az iskolába nem tudtam mit szóljak. Én voltam az, akit állandóan szekáltak, kiközösítetek maguk közül. Nevettem rajta egy darabig, mert viccesnek véltem, hogy itt is folytatódik. Aztán rájöttem, hogy a naplóírás az egyetlen hobbim, amit akár az unalmas órákon is űzhetek, a leghátsó padsor legeldugottabb helyét választottam magamnak az ablak mellett erre a célra. Azt hittem, hogy ez is sokat segíthet rajtam, de aztán kiderült, hogy sajnos semmi értelme nem lenne kiírni magamból a fájdalmat. Mivel éreztem, hogy nem bírom tovább nyakamba szedtem a lábam, és egy olyan iskolába mentem, amelyet levelezőn is el tudtam volna végezni. Társaságra vágytam, ezért inkább átmentem abba az iskolába a következő évben. Amikor beléptem, el se hittem, ami ezután történt, amint az osztályba léptem egy Manga landolt a képemben. Azt hittem nekimegyek annak, aki dobta, de nem tudtam ki az, és voltaképpen nem is érdekelt.  Felvettem a földről, és elkezdtem tanulmányozni a borítót.
- Hmm, érdekesnek tűnik, elkobzom egy időre, ha már volt olyan bájos valaki, hogy a képembe vágta. – Feleltem, aztán kerestem, hogy hová tudnék leülni, de sajnos nem volt szabad pad a teremben, így az ablakba ültem fel, letéve magam mellett a táskát és elmélyülten néztem a borítót. Már akkor felfigyeltem, hogy ez valami olyan manga lehet, amit talán megszerethetek, ha beleolvasok. Tudni kell rólam, hogy oda meg vissza vagyok a misztikus dolgokért. Amikor megfordítottam a Mangát és elkezdtem olvasni a hátulját meglepetten pislogtam fel, mert egyáltalán nem értettem a sorokat. Hát persze… Mit kezdjen egy magamfajta a japán írásjelekkel? Akkor döbbentem rá, hogy csak beszélni tudom a Japán nyelvet, de írni még mindig nem tudok. Ha írok is azt is fonetikusan teszem. Poénos ugye? Fogalmam sem, volt miért van ez, de kezdett érdekelni. Elszontyolodva adtam vissza a lánynak a mangát, aki éppen a képembe vágta. Egy hosszú, barna hajú, lány volt az zöldes kék szemekkel.
- Sajnálom… Inkább visszaadom… nem tudom elolvasni az írásjeleket. – Feleltem mire az osztály felröhögött.  – Nem vagyok idevalósi… Félig Magyar vagyok, és egyáltalán nem voltam képes megtanulni az írásjeleket. – Feleltem, ahogy letettem a Mangát a padjára mire bejött a tanár is. Amint felültem ismét az ablakba elkezdődött az óra.  Az a lány meglepett engem, ugyanis felült ő maga is az ablakba. Odacsúsztatott nekem egy cetlit, majd kicsit meglepetten vettem tudomásul, hogy magyarul volt ráírva néhány sor.
„Szia.
Remélem, jó barátnők leszünk, Ziennek hívnak, én teljesen magyar vagyok. De szerencsére sikerült Japánba jönnöm. Hogyhogy nem tudod elolvasni az írásjeleket, ha már itt élsz egy ideje?  Z ”
Válaszolni már nem volt időm, de felnézve rámosolyogtam. Amikor a tanár befejezte az órát végre felsóhajtottam.
- Nos? Mi az oka, hogy nem tudtad megtanulni a jeleket? – Kérdezte a lány. Az a fal, amivel körbevettem magam nem engedte, hogy válaszoljak.
- Csak nehezek… Sosem tudnám megtanulni őket. – Feleltem inkább ahelyett, hogy megmondtam volna neki az igazat.
- Akkor ajánlom figyelmedbe az angol változatot. – Feleli, ahogy a kezembe adta az angol verziót a mangából. Meglepetten pislogtam, aztán belemerültem az olvasásba. Amikor annak a kötetnek a végére értem, meglepetten fedeztem fel valami különös aurát a lány körül. Biztos voltam benne, hogy nem halandóval állok szemben. Megint azt hittem barátra lelek, erre kiderül, hogy valami hókuszpókusszal elrejti az igazi valóját. Amint erre rájöttem, visszaadtam neki a mangát aztán inkább az eget kezdtem fürkészni. Baljós szelek fújtak, és baljós sötét fellegeket hozott magával a szél.  Próbálkozni lehet, a barátnőkereséssel, de mégsem mindenáron. Aki a barátod akar lenni az, az is lesz, aki meg nem azt te úgyis meg tudod állapítani. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem akartál végre barátokat.  Akkor még nem tudtam mibe vágtam a fejszémet, de azt igen, hogy vége barátokat akartam magamnak, és ha az azzal jár, hogy újabbat csalódnék, már nem izgatna annyira. Az óráknak lassan vége, én pedig a szüneteket egyedül töltöttem rajzolgatással, már ha éppen nem jöttek oda gúnyolódni rajtam.  Tipikusan a megszokott kis életemben élek. Amikor végre elindulhattunk a suliból, engem behívattak a tanáriba. Semmit sem csináltam mégis elővettek. Amikor odaértem egy fiatal jóképű tanár fogadott. Azt hiszem óránk is volt vele. Az osztály azt hiszem őt nevezte Démonhercegnek. Ahogy elnéztem abban a fehér öltönyben fekete hajjal, Aranybarna szemekkel szerintem is inkább valami Démonhercegnek tűnt.  De a hangja valahogy teljesen más volt elvarázsolt.
- Ó az új lány igaz? – Kérdezte, ahogy összerendezte az asztalán a papírokat.
- Ehm… i.. igen a nevem Helinda Mao.
- Nyugi nem harapok, ülj le. – Mutat a székre mellettem, majd aranybarna szemeit rám veti. – Csak azért hívattalak, mert észrevettem, hogy az órámon rendszeresen jegyzeteltél, pedig a padok helyett az ablakban jutott neked hely. Segítek neked egy keveset rendben? – Kérdezte én meg zavaromban nem is tudtam mit válaszolni. Végre talán találtam egy tanárt, aki segít majd nekem és nem küld el a jó fenébe azzal, hogy oldjam meg egyedül a problémámat?  -  Leírom neked az óra teljes anyagát, és óra előtt odaadom rendben? – Kérdez ismét, én meg csak ámulok egy darabig, hogy van egy ember, aki nem néz a tanárok közül levegőnek és tényleg segít nekem? Aztán végül válaszoltam.
- De… De tanár úr ezzel én csinálnék önnek még plusz munkát. Nem akarok senkinek a terhére lenni.
- Ugyan már számomra ez nem teher. Örülök inkább, hogy van egy diákom, aki még figyel is az óráimon, és nem hív Démonhercegnek. A Nevem Larion.
- Hívhatom inkább Lucifernek? Az találóbb és hamarabb megjegyzem. – Feleltem mosolyogva. Nekem az ilyen furcsa nevek sosem maradnak meg a fejemben. – A Fejét fogta ugyan, de mosolygott.
- Akkor csak Lu oké? – Feleli. Aztán arca elkomorul, amikor az igazgatónő megjelent.
- Oh… nocsak, tanár úr máris be kellett hoznia az új diákot? Netán csinált valami rosszat?
- Nem igazgatónő dehogy. Sőt pont azért hívtam, hogy felajánljam a segítségemet, hiszen ő figyelt ma egyedül az óráimon.
-  Akkor beszélgessetek nyugodtan… Ha egy eszes diák jár az iskolába, akkor öregbíthetné is a hírnevünket. Hajrá. – Feleli és eltűnik az irodájának ajtaja mögött.  
- Laaaaazaaa… – Mondtam ki dallamosan füttyentve.
- Eléggé… - Sóhajtott, majd megkért, hogy távozzak miután még beszéltünk pár dologról. Azt hiszem meg fogok kedvelni végre, egy tanárt. Aztán kitudja, próbálkozni azért még lehet a tanárok sem kivételek. Így telt az első napom az új iskolámban, azután nem találkoztam többet azzal a barnahajú lánnyal, gondolom már előbb hazamehetett. Jómagam is végre elindultam, és a természet lágyan ringó ölét figyeltem magam körül, és a felém süvítő energiákat.